Thony Steelman

Nagy hűhó Sally-ért

 

  Harry March közepes termetű és feltűnően léha fiatalember volt, aki philadelphia-i legénylakásában pontosan reggel 7-kor ébredt fel, ébresztőórája rekedt, unottan kerregő hangjára. Az első pillanatban úgy rémlett neki, hogy csütörtök van… vagy szerda, de egyikben sem volt teljesen biztos. Mint ahogy sok minden másban sem. Néhány másodpercnyi tétovázás után kinyúlt a feje búbjáig felhúzott takaró alól és egy jól irányzott mozdulattal elhallgattatta a kényszeredetten háborgó vekkert, hogy ezzel megfejelje, még ha csak néhány perccel is az alvással tölthető időt.

  A felkelés halaszthatatlanságát általában az óra második megszólalása jelentette számára, és ez ezen a napon sem volt másképp. Ennek a vekker kódolt programja szerint valamikor az elhallgattatását követő ötödik percben kellett bekövetkeznie, de az óramű egy önérzetes szamár módjára időnként megmakacsolta magát és nem ébresztett újra. Ezeken a napokon Harry March ugyan jóval kipihentebben ébredt a megszokottnál, de cserébe csak késve érkezhetett meg munkahelyére, - időnként jelentősen - aminek különböző fokú főnöki figyelmeztetések, megrovások és fizetés levonások lettek a következményei.

  Ám Harry March élete fordulóponthoz érkezett. E naptól kezdve, nem kaphatott már több figyelmeztetést és megrovást, mert kimerítette a Pennsylvania államban érvényes munkatörvénykönyv fegyelmi szabályzatának ilyen esetekre vonatkozó minden lehetőségét. És nem vonhattak le többet a fizetéséből sem, mert előző napi pár órás távolmaradásából fakadóan, immáron teljesen lenullázta aktuális keresetét is.

  A következő büntetési fokozata az azonnali és feltétel nélküli két lábbal való kirúgás volt, amit Harry el akart kerülni. Ha nem is minden áron, de azért jellemzően. Tehát nem engedhetett meg magának egy újabb késést. Már csak a munkaköréből adódóan sem. Harry March ugyanis eladó volt a város egyik jó nevű híradástechnikai áruházában, az Electric Soundban. Ahhoz pedig, hogy munkaköri kötelezettségét teljesítse, - mint a legtöbb munkánál általában - nélkülözhetetlen volt a fizikai jelenléte. Legalább is főnöke, a nagyhangú és nagyarcú Rob Engelwood, erről igyekezett meggyőzni minden egyes alkalommal, mikor megcsúszva lépte át az áruház küszöbét. Bár Engelwood senkinek sem volt a szíve csücske, de ebben azért volt némi igazsága, még Harry szerint is.

  Tehát ott tartottunk, hogy Harry a takaró alatt félálomban várta az ébresztőórájának aznapra rendelt utolsó figyelmeztetését. Ám, ezúttal is hiába. Úgy tűnt, a gonosz kis szerkezet véglegesen ketté akarta törni gazdája régóta hervadozó eladói karrierjét.

  Harry negyed kilenckor majdnem teljesen fitten riadt fel és ez a fittség elég volt ahhoz, hogy egy szempillantás alatt tisztába kerüljön helyzetének súlyosságával.

  Tíz perc múlva már az utcán rohant, hogy a lehetetlent teljesítve, a tömegközlekedés igénybevételével, félóra alatt tegye meg a két átszállással nehezített, bő egy órás utat és még 9 előtt tiszteletét tegye az áruházban.

  Az utca a megszokott hétköznapi zsúfoltságával hátráltatta. Siető és ráérő, nevető és káromkodó emberek sokasága cikázott előtte minden irányba. A teljesen reménytelennek látszó helyzet ellenére ő is cikázott közöttük, és tette ezt egyre gyorsabban és gyorsabban.

  A buszmegálló már látható közelségbe került és csak jó száz méter választotta el tőle, mikor elvétette a cikázást, és egy szumózó méretű kínain fennakadva, egy érett gyümölcs módjára hullott le a járda aszfaltjára.

  Valami elnézés félét dörmögött, - legalább is azt hitte - aztán mielőbb tovább akart volna rohanni, de egy vasmarok ebben megakadályozta. Felsegítette, féken tartotta és két, zsírpárnák közé szorult keskeny szempár kedvesen az arcába bámult.

-         Nem kellene valamit, mondani ilyenkor, fiatalember? – kérdezte öblös bariton hangján.

-         De. – felelte Harry, majd az órájára pillantott és hozzátette. – Sietek!

-         És ez elég ok arra, hogy magyarázat nélkül átgázoljon egy embertársán?

  Harry nem akart vitába szállni önkéntes illem okítójával, de biztos volt benne, hogy ő nem követhetett el ilyet ellene. Még akkor sem, ha akart volna.

-         Mindenki csak rohan, rohan és még annyit sem mond a másiknak: fapapucs. – méltatlankodott tovább az óriás.

Harry azt már végképp nem értette, miért kellene neki ebben a helyzetben fölemlegetni ama lábbelit, de a szabadulása érdekében erre is készen állt.

-         Fapapucs! – kiáltotta hirtelen a kínai arcába, aki az erőteljes választól meglepődve elengedte egy pillanatra.

  Harrynek ez elég volt. Már rohant is a buszmegálló felé.

  A busz is. És pechjére, az győzött.

  Nyolc harmincötöt mutatott a megállóban elhelyezett ledes kijelző órája, mikor a busz ajtajai bezárultak. Éppen az orra előtt. És hiába dörömbölt rajta oly lelkesen, nem nyíltak ki újra. A jármű e helyett bő gázadással távozott a megállóból és ez idő alatt kétszer is az arcába röhögtek.

  Először a sofőr, aki a középső ujjával még lájkolta is őt. A mozdulat a méretes visszapillantóban tisztán látszott. Csakúgy, mint a kárörvendő nevetése.

-         Szemétláda! Hogy rohadnál meg! – kiabált és hadonászott dühöngve Harry, közben pedig arra gondolt: most nem csak mondaná, hogy fapapucs, hanem legszívesebben hozzá is vágná galád embertársához, ha egy ilyen lábbeli kézzelfogható közelségben lenne a számára.

  A második kiröhögést a busz hátsó ablakra ragasztott kajánul örömködő plakátfiú követte el, aki fennen hirdette, hogy ő már bizony nem rohangál buszok után, mert a City Banknak köszönhetően kocsit vásárolt. És egyébként ezt javasolja mindenkinek.

  Harrynek ez több okból sem volt járható út, de egy ötletet legalább adott neki. Taxi! - Taxival megyek! - döntötte el egy pillanat alatt.

  Döntése ellenére,(vagy tán éppen azért) az utcában egyetlen árva taxi sem tette tiszteletét az elkövetkező öt percben. Harryben hevesen fortyogott a tehetetlen düh, ám ennek ellenére igyekezett hasznosan tölteni vészesen fogyatkozó idejéből azt a néhány percet is, amíg  egy taxi feltűnésében reménykedett.

  Magyarázatot keresett arra, hogy igazából miért is olyan fontos neki jelenlegi, főnyereménynek egyáltalán nem mondható munkaköre, hogy kezét-lábát törve igyekszik azt megőrizni.

  És köztudott, hogy aki igazán keres, az talál. Nos, ő is talált.     A magyarázat neve Sally Pastoure volt.

  A lány hétfőn állt munkába az áruház pénztárában és pár nap alatt beleférkőzött Harry visszatérő gondolatai közé. Szolid, visszahúzódó és szorgalmas teremtés volt. Sem küllemében, sem viselkedésében nem feltűnősködött, pedig megtehette volna, mert testi adottságait éppenséggel megkapta hozzá a Teremtőtől. Mindenkivel kedvesen és távolságtartóan viselkedett.

  Harryvel is, akit ez egy cseppet sem zavart abban, hogy nagy ívű, mozgalmas terveket dédelgessen kettejükkel kapcsolatban. Így volt ez akkor is, ha eddig csak mindösszesen tíz-tizenöt tőmondatot sikerült váltaniuk egymással. E gyatra teljesítmény mögött Harry késései, Sally pontossága és az áruház szakadatlan akciói egyformán tetten érhetőek voltak.

  Sally mindig az elsők között érkezett és már jóval nyitás előtt az áruház bejáratában toporgott, viszont pontosan és haladékot nem tűrően távozott a munkaidő végén. Ebédidejét pedig az áruház melletti bankban töltötte, hogy eleget tegyen az áruház által előírt számlanyitási kötelezettségének. Ám ez valami okból nem ment egyszerűen és minduntalan vissza kellett oda térnie. Munkaidőben pedig mindkettejüket a tolongó és erőszakosan költekező vásárlók, valamint a vezetői szigor foglalta le, nem hagyva egy szusszanásnyi időt sem.

  Tehát közel sem volt egyszerű egy valamirevaló munkahelyi love story kiépítése az Electric Sound-ban, és pár napra még mindenképpen szüksége lett volna Harrynek ahhoz, hogy forszírozza ez irányú terveit.

  Nos, ez éppen elegendő indíték volt a számára, hogy a negatívumok ellenére egy ideig még erőszakosan ragaszkodjék az állásához. És miután így végig gondolta indokait, még inkább vágyakozni kezdett Sally Pastoure társasága után.

  És hogy ragaszkodása célt érjen mindössze a megvalósíthatatlant kellett teljesítenie és nyitásra az áruházba érnie.

  Természetesen oda ért. És ha már oda ért, rögtön be is adta a felmondását.

  Közben persze történt egy s más.

 

*

 

  Először is az történt, hogy Harry Marchnak támadt egy őrült ötlete. Ezt az ötletet is a busz hátuljára helyezett plakát adta.

A City Bank plakátja, melynek egyik fiókja az áruház szomszédságában szolgáltatott.

  Harry számára teljesen világos volt, hogy Philadelphiát nem lehet húsz perc alatt átszelni semmiféle kerekes járművel. Ez tiszta ügy volt.  És az is, hogy csak egyetlen esetben érhetett oda időben: ha a nyitás később lesz. Mondjuk, jóval később.

  Ez pedig csak úgy volt kivitelezhető, ha mindenkit távol tart az áruháztól. Alkalmazottat és vásárlót egyaránt.

  De hogyan? – vetődött fel benne a kérdés.

  Aztán szuperszonikus sebességgel el is készült fejében az állásmentő terv. Talán nem a legátgondoltabb és legaprólékosabban kidolgozott, inkább egy kellően őrült terv, amit egy jogkövető fiatalember általában csak egy, esetleg több nő miatt hajlandó véghezvinni.

  A buszmegállót és a távollétükkel tüntető taxik illúzióját maga mögött hagyva, Harry belépett egy közeli telefonfülkébe. Álcázásként felrakta napszemüvegét, egy papírzsebkendővel kissé kitömte a száját, egy másikkal pedig megfogta a kagylót és a 911-t  tárcsázta.

-         Halló! – szólt bele eltorzult hangon. – Egy súlyos bejelentést szeretnék tenni. A rendőrség azonnal vonuljon a City Bank Stratford Road-i fiókjához, mert éppen most rabolják ki. Ne kérdezzék, hogy honnan tudom és egyáltalán ne kérdezzenek semmit! Legyen elég, hogy ha az embernek azt se mondják, hogy fapapucs, akkor az nevet, aki utoljára nevet. ….és a figyelmükbe ajánlok még egy fekete x6-s BMW-t. Köze lehet a cselekményhez.

  Dicséretére legyen mondva (mármint a rendőrségnek), komolyan vették a kissé kótyagos bejelentést és viharos gyorsasággal zárták le a megnevezett utcát. Egyetlen alkalmazott és vásárló sem jutott be az Electric Sound-ba, de még az utca többi üzletébe se.

 

*

 

  Harry March ezt természetesen nem tudta, de ezek után már nem tehetett mást, mint bízott terve működésében, ezért lassan és kimérten közlekedett. Tíz óra körül ért a Stratford Road sarkára és csatlakozott ahhoz a tömeghez, amely találgatva és kíváncsiskodva szemlélte a hatóság tevékenységét. Kissé csodálkozott ugyan, hogy egy vaklárma miatt még mindig le van zárva az utca nagy része, de alapvetően örömmel töltötte el a látvány.

  Joggal, hiszen a rendőrség közbelépésének köszönhetően egyelőre elvonultak az elalvása okán összegyűlő viharfelhők. Örömében pedig azonnal forgolódni kezdett és a felfordulás kiváltó okát, Sallyt kezdte keresni. Elvégre egy ilyen alkalom remek lehetőséget kínál egy alaposabb beszélgetésre, ismerkedésre. Se munka, se vásárló. Az időt pedig valamivel el kell ütni.

  Harry idáig jutott a tervezgetésben, mikor valaki megütögette a vállát.

-         Szevasz Harry! Hallottad mi történt? – kérdezte egyik kollégája, Sean Reiger.

-         Nem igazán! Elég csúnyán elhajtottak a rend felesküdött őrei, mikor reggel a munkába igyekeztem. Ezért inkább jártam egyet.  Jó távol innen. – panaszolta Harry és ezzel már kész is volt az alibije az áruház minden illetékese felé, mert jól tudta, hogy ettől kezdve a szószátyár Sean minden megszólalása napokig így fog kezdődni: Képzeljétek, Harryt reggel elhajtották a rendőrök, és amíg velem nem találkozott fogalma nem volt semmiről!

-         Akkor én most kiokosítalak, mert oltári híreim vannak. – kezdett bele Sean – Tudod, az egyik poszt régi cimborám és kikotyogott néhány dolgot. Tulajdonképpen nem szabadna tovább adnom, de neked azért elmondom. Képzeld, ki akarták rabolni a bankot a szomszédunkban! Na mit szólsz?

-         Szerintem hülyeség! Még nyitva sem volt a bank mikor ideértem. Ráadásul egy órával később is nyitnak, mint mi. – adta a kétkedőt Harry.

-         Hát éppen ez az! Hátul mentek be a fineszes rablók. Mire beértek volna az alkalmazottak, már csak az üres széf bámult volna rájuk. Igen ám, de alaposan keresztül húzták a számításukat. Állítólag a zsaruk kaptak egy fülest és az alapján egy tökéletes tettenérést hajtottak végre. Már el is vitték a jómadarakat.

  Harry körül ebben a pillanatban fordult egyet a világ. Ráeszmélt, hogy kollégája egyáltalán nem ugratja, hanem a valóságot meséli. Ettől a felismeréstől azonnal lezsibbadt és elsápadt. Olyannyira, hogy Sean aggódni kezdett.

-         Mi van veled? Csak nem vagy rosszul?

-         Nem. Csak sokkolt a hír. – felelte az igazságnak megfelelően.

  Hogy válhatott valósággá az ő agyszüleménye? És miért? És mi lesz, ha lenyomozzák a betelefonálót? Mit fog mondani?  Hinni fognak neki? Ó Sally, te drága nő, mibe keveredtem érted! – csapongtak benne egyre a megválaszolatlan kérdések, miközben tovább pásztázta tekintetével a tömeget, hátha észreveszi valahol kedves kolléganőjét és beszédbe elegyedve vele, talán majd értemet nyer ez az általa generált őrültség.

-         Hát, ha még meghallod a többit? – folytatta fölényeskedve Sean.

-         Engelwoodot letartóztatták? – kérdezte akaratlanul.

-         Le! De ezt meg honnan a fenéből tudod?

-         Nem érdekes! – legyintett rosszat sejtően. – Meséld el inkább hogy volt!

-         Itt történt, ahol állunk. Már le volt zárva az utca, mikor Engelvood megérkezett nagy peckesen a fekete BMW-jével. Éppen be akart kanyarodni, mikor a rendőrök körbefogták a kocsit. Ezt a saját szememmel is láttam. Fegyver fogtak rá és lehasaltatták ide az útra. A feje pont ott volt, ahol most állsz. Mennyei érzés volt így látni a kretént.

  Harry önkéntelenül is arrébb lépett.

-         Állítólag tettestársa volt az elkövetőknek. Egy vagyont keres a vállalatnál, és még beáll bankrablónak is! Eléképesztő mohóság, vagy inkább hülyeség, nem?

-         Az! Elképesztő! Nem is hinnéd mennyire. Nagyon remélem, hamar kiderül az ártatlansága!

-         Na ne játszd már a Teréz Anyát! Én nem köplek be. Nyugodtan kikárörvendezheted magad. Tudom, hogy ki nem állhatod.

  Ez valóban így volt, hiszen azért is hívta fel a rendőrség figyelmét a kocsijára, hogy egy kis kellemetlenségben legyen része. A hangsúly a kicsin volt. Mert ha nincs bankrablás, akkor is megizzasztották volna kihallgatás közben egy leheletnyit, ami hosszú évekre elegendő élménnyel szolgált volna a számára. Így viszont vért fognak izzasztani vele.

-         Más rosszat kívánni és más az, amikor valóra válik a kívánságod. – felelte komoran és ismét körbe járatta a szemét. Hiába, Sallyt nem látta sehol. Pedig már szabadult volna Seantól is.

-         Keresel valakit? Úgy jár a fejed, mint egy hiperaktív szurikátáé.

-         A kandi kamerát. Mert még mindig reménykedem benne, hogy csak ugratsz és feltűnik valahol Mr. Engelwood.

-         Mit vagy úgy oda érte? Tegnap is majdnem falhoz állított, amiért elkéstél.

-         Azt vagyok oda érte, hogy a kollégám, még ha a főnököm is. És sajnálom, mert….., de hagyjuk, úgy se érted.

-         Ha ennyire lelkizel, akkor el se merem mondom a többit.

-         Miért? Mi van még? – rémüldözött Harry.

-         Hát csak az, hogy úgy tűnik még egy kollégánk belekeveredett a rablásba, még pedig alaposan.

-         Nem mondod!? És….ki az? – kérdezte hüledezve.

-         Sally Pastoure, az újdonsült pénztárosunk. A bájos, a szelíd, az udvarias, a segítőkész, a bankrabló.

  Harrynek ez már túl sok volt a jóból, meg a rosszból, meg mindenből. Kapkodva vette a levegőt, aztán fújtatni kezdett, végül ráförmedt kollégájára.

-         Mi a fészkes fenéért szívatsz te engem? Talán észrevetted, hogy bejön a csaj? Összehordasz itt hetet-havat meg minden emeletes baromságot! Ennyi idő alatt még a kihallgatások sem érhettek véget, te meg már ítéletet hirdetsz!

-         Ne őrülj meg Harry! Egyrészt fogalmam sem volt róla, hogy hajtasz a csajra, másrészt meg nem etetlek. Egy rendőrtől tudom, amit tudok: a rablókat annyira meglepte a rajtaütés, hogy döbbenetükben szinte mindent bevallottak. Azonnal és részletesen. Sally is velük volt, mikor nyakon csípték őket. Ő volt a felderítőjük. Azért jelentkezett hozzánk pénztárosnak, mert a bank kifürkészése volt a feladata. Így pedig feltűnés nélkül, tehette meg, míg látszólag a számlanyitással bíbelődött.

  Harry erre már nem mondott semmit. Mit is mondhatott volna? Jól belerondított pár ember életébe. Léhaságán felülemelkedve rettenetesen szégyellte magát, miközben fájt neki, hogy Sally nem az volt, akinek képzelte. És fájt az is, hogy nem úgy alakult, ahogy eltervezte. És fájt, hogy már nem is alakulhat másként. De talán a legjobban az fájt, hogy miatta került bilincs egy szolid és kedves lány kezére. Mert az volt, akkor is, ha bankot rabolt.

  Sean bármit is tudott még, Harry azt már nem akarta hallani, ezért egyszerűen faképnél hagyta kollégáját és eloldalgott, mint egy megvert kutya.

  Az utcában dél környékére zökkent vissza az élet a régi kerékvágásba és a bank kivételével kinyithattak az üzletek. Az Electric Sound-ot, Engelwood kényszerű távollétében az üzletvezető-helyettes nyitotta ki. Míg a többiek az öltözőbe siettek, Harry átnyújtott neki egy kézzel írt papírlapot, amin az azonnali felmondása volt olvasható.

Úgy érezte, miután mostantól már nem az állt a pénztárban, akivel magyarázni tudta ragaszkodását munkahelyéhez, már nincs miért maradnia neki sem. Ráadásul alapos bűntudata volt Engelwood miatt is, akinek tisztázása, szabadlábra helyezése és munkába állása minden pillanatban várható volt.

Ő viszont nem akarta ezt megvárni. Inkább felmondott… és még annyit sem mondott: fapapucs.

 

 

 

---

 

 

 

Oldal: Short story 2
Az ígéret szép szó - © 2008 - 2024 - azigeretszepszo.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat